Amikor bajt érzékelünk egy gyermekkel, fiatallal kapcsolatban, fontos, hogy azonnal beavatkozzunk! Amennyiben egy gyermeknek feltűnően megváltozik a viselkedése, kirívó a magatartása, vagy éppen túlságosan is visszahúzódó, ijedt és szinte alig kommunikál, feltehetően nyomja valami a szívét. Természetesen vannak kivételes esetek: olyan gyerkőcök, akik természetükből adódóan hallgatagok, vagy kevésbé szociálisak társaiknál, de a frusztráltnak, szomorúnak tűnő gyermekek esetében, vagy étkezési és/vagy alvászavarok feltűnésekor kezdjünk el gyanakodni. A titkolt fájdalmak közül a legsúlyosabbak a családon belüli erőszakcselekmények, az úgynevezett „cyberbulling”, azaz az internetes zaklatás, de a zaklatás bármely formája veszélyes – történjen az iskolában, vagy bárhol máshol, ahol a gyermeket molesztálják. Szülőként, szülőtársakként, pedagógusként felelősségünk van a környezetünkben felcserepedő apró kis életekért. Továbbá fontos, hogy csemetéinket is abban a szemléletben neveljük, hogy figyeljenek oda barátaikra, osztálytársaikra, diáktársaikra és minden olyan fiatalra, akivel társas érintkezésük napi szinten zajlik. Ugyanis a veszélybe került gyermek közvetlen közelében lévőknek van a legnagyobb rálátása a gyermek életére, viselkedés-és magatartásformáira és azok változásaira. Felelősséggel tartozunk embertársainkért, különösen azokért, akikkel napi szinten kapcsolatban állunk.

A megmentő kérdések

Hajlamosak vagyunk abban bízni, hogy ha mi észrevettük a bajt, valószínűleg más is észrevette, és majd ő megteszi a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy a bajbajutott biztonságba kerüljön, problémája pedig megoldásra találjon. Ez nem jelenti azt, hogy figyelmetlenek vagyunk, hiszen észrevesszük a bajbajutottat, viszont olykor nehezünkre esik közbeavatkozni. Érdemes tehát magunkba nézni: előfordult már, hogy észrevettük, hogy valaki a környezetünkben segítségre szorul? Előfordult már, hogy tudtunk volna segíteni, de nem tettük? Előfordult már, hogy az intervencióval járó kínos és kellemetlen érzések elnyomták segítő szándékunkat? Amennyiben volt már hasonló dilemmákban részünk, vonjuk le a megfelelő konzekvenciákat. Nagy valószínűséggel nem csak mi, de mindenki, aki érzékelte a bajt, ugyancsak útvesztőbe került. Felüti a fejét a kérdés, hogy vajon szülőtársként, pedagógusként, vagy akár felelősségteljes állampolgárként vajon meddig terjed közbelépési jogunk és hatáskörünk? Ezt fölösleges megkérdeznünk magunktól. Amkor azt érzékeljük, hogy egy fiatalkorú veszélyben van, problémával került szembe, már az is hatalmas segítség, ha megkérdezzük, hogy van, és hogy tudunk-e segíteni valamiben. Csak egy kérdés, azonban számára a mindent jelentheti abban az esetben, ha nincs olyan felnőtt az életében, akihez bizalommal tud fordulni. Lehet, hogy nem fog válaszolni, sőt az is lehet, hogy csak egy hét múlva fog válaszolni, a lényeg, hogy tudja, hogy ő is érdekel valakit, hogy érezze: nincs egyedül, van kihez fordulnia. Természetesen nem a mi felelősségünk, hogy napról napra minden egyes adódó alkalommal kérdőre vonjuk mentális, vagy fizikai egészségét illetően, de ha már egyszer is figyelemmel fordulunk felé, segítünk rajta.

A figyelem ereje

A csellengés oka sokszor abban gyökerezik, hogy a fiatal úgy érzi, senkit sem érdekel, senki sem szereti, és nem figyelnek rá. Ezért a figyelem hatalmas erő. Használjuk! Gondoljunk csak bele, nekünk mennyire jól esik egy-két kedves szó egy fáradt, borús hétfő reggelen, vagy egy nehéz hét után a kérdés: „Minden rendben?” Valószínű ugyan, hogy nem kezdünk bele életünk megpróbáltatásainak elmesélésébe, de jó érzéssel tölt el, hogy érdeklünk másokat. El tudjuk tehát képzelni azt, hogy egy háborgó kamaszléleknek, vagy egy magányos gyermeknek mennyire jól tud esni az érdeklődés. Mindemellett fontos tiszteletben tartani mások „intimszféráját”, ne legyünk tolakodók, kíváncsiskodók, aggodalmaskodók, csupán kérdezzünk, figyeljünk és hallgassunk – annyit, amennyire a gyermeknek szüksége van.

Társadalmi összefogás

Bízzunk magunkban, bízzunk abban az erőben, ami figyelmünk által hat. Így fognak bízni bennünk a csellengésre hajlamos, bajba jutott gyermekek is. Ha mindenki csak egy kicsit figyel oda, már akkor is megelőzhető lenne számos tragédiába torkolló eset.

Beszélgessünk egymással! Szülők szülőtársakkal és pedagógusokkal, diákok egymással és tanáraikkal, szülők gyermekeik pajtásaival.

A kommunikáció létfontosságú a problémás helyzetekben – preventív és intervenciót eredményező. Fontos, hogy a titkok ne maradjanak titkok, hogy minden fiatalnak legyen legalább egy bizalmasa, akivel mindent megoszthat.

Oszlassuk fel együtt a látencia ködét! Figyeljünk oda a gyermekekre és bízzunk abban, hogy saját gyermekeinkre is ekkora figyelem hárul.

Kitüntetett figyelmet érdemelnek tovább az árván maradt gyerekek, akiknek a legeslegnagyobb szükségük van a szeretetre és a figyelemre.

Vigyázzunk egymásra!