Sok gyerek tűnt el a második világháború előtti Magyarországon: volt, aki kalandvágyból, ám többségük a rossz iskolai bizonyítvány miatt vágott neki a világnak. Sokan ki sem léptek Budapestről, rokonoknál bujkáltak. Mások gyalog indultak Amerikába, az Északi sarkra, de csak Ceglédig jutottak, ahol fülön csípték őket.
„Az utolsó napokban rendkívülien megszaporodtak a főkapitányságon az eltűnési bejelentések. Míg máskor naponta legfeljebb 8-10 eltűnést jelentenek be, mostanában előfordul, hogy 25-30 eltűnési ügy is foglalkoztatja dr. Harasztos István rendőrfogalmazót, aki az eltűnési ügyek nyomozását irányítja és a Marosi-féle detektívcsoportot, amelynek tagjai keresik Budapest eltűntjeit”
– írta Az Est című napilap 1935. november 22-én.
Akkoriban másodszor nyílott a tearózsa Pécsett, fotóinterjút készítettek a diadalmas Churchill-lel és Németh Mária filmszínésznő kivágatta az őt ábrázoló jeleneteket a Helló Budapest című filmből. Állítólag nem voltak előnyösek.
Az Est pedig arról cikkezett, hogy az eltűntek legtöbbje diák, diáklány, tízévesek és tizennégyévesek, akiket a novemberi intőkonferencia (rossz félévi bizonyítvány) kergetett világgá. Mintha csak ma írták volna!
De idézzünk fel néhány eltűnt gyereket több mint nyolcvan év távolából: Benvenuti Károly 16 éves tanuló édesanyjával a Kenyérmező utca 3/a. számú házban lakott. Az utolsó hír az volt róla, hogy megismerkedett egy férfival, aki azt ígérte, állást szerez számára. Édesanyja, aki az eltűnést bejelentette, annak a gyanújának adott kifejezést, hogy fia eltűnése összefüggésben lehet a titokzatos férfival való megismerkedésével.
Wekerle Tiborné mostohahúga, Újhelyi Irén 14 éves leány Csepelről, a Szent János utca 70. szám alatti lakásáról tűnt el. Azt mondta hozzátartozóinak, hogy Budapestre megy, vissza is tért a fővárosból és a ház udvarára egy cédulát dobott, amelyen ez állt: „örökre elmegyek”.
A korabeli cikk szerint a fiatalkorúak közül sokan kalandvágyból szöktek meg hazulról.
Sokan ki sem léptek Budapestről, rokonoknál, ismerősöknél húzták meg magukat egy-két napra, amíg a családi viharok elvonultak. Mások gyalog indultak Abesszíniába, Amerikába, az Északi sarkra – és eljutottak Ceglédig, ahol fülön csípték őket a főkapitánysági rádiókörözés alapján.
1935-ben az eltűntek 83-86 százalékát a rendőrség megtalálta és visszavitte a családjához. Öt százalékuk került elő holtan, 8-10 százalékukat soha nem találták meg. Korábban arról is cikkeztek a lapok, hogy romániai lánykereskedők is állhatnak a gyermekeltűnések mögött. Volt, hogy egy 14 éves lány eltűnési ügyében a román határig vezettek a nyomok, ismeretlenek Debrecen felé vitték, hogy a közeli határon átszöktessék. Az Est újságírója azt írta, Bors községnél több gyanús férfit láttak fiatal leányok társaságában, lehetségesnek tartják, hogy ezek között volt az eltűnt lány.
„Állítólag az illetők gyakran járnak át Magyarországba és ó-romániai városok variétéi és egyéb éjjeli mulatói számára csábítanak ki fényes ígéretek mellett fiatal leányokat. A debreceni rendőrség több ilyen román lélekkufárt tart nyilván s minden intézkedést megtett, hogy ha legközelebb Magyarországba jönnek, letartóztatják őket.”
1935. június végén egy fiatalasszony jelentkezett a rendőrség eltűnési osztályán. Bejelentette, még május 12-én eltűnt a fia, a 11 esztendős Varga Kálmán. Reggel elment hazulról, mintha iskolába menne, de az elemiben már nem jelentkezett. Nyoma veszett.
– Nemsokára, két hónapja lesz már ennek – mondta Varga Kálmán szomorú mamája. Kiderült, hogy az eltűnés után azonnal bejelentették a főkapitányságon, keresték is detektívek, rendőrök, csendőrök, Budapesten és vidéken, de a gyerek nem került meg.
Az eltűnési osztály tisztjei megkérték Az Est-et, közölje le a fiú fényképét, hátha álnéven húzódik meg valahol és a fénykép alapján felismerik. Néhány órával a fotó megjelenése után egy rendőr vitte is a főkapitányságra a kis Varga Kálmánt. Az újságíró megkereste a fiút, aki állítólag nagyon félt az apai pofonoktól. De adjuk át a szót Az Est riporterének:
„Aranyos csibészpofa, a szeme folytan nevet. Azt kérdeztük tőle:
– Miért méntél el hazulról?
Nem tudja megmondani. Úgy érezte, hogy „el kell menni”.
– Egyszer reggel iskola helyett kifelé mentem Pestről. Nem tudtam, hova megyek, volt pénzem, vettem kenyeret és kolbászt, megettem és közben mentem, mentem…
Kiért a városból, ment a sínek mellett, aztán rozsföldeken keresztül, aztán a Duna partján.
– Elértem Érdre.
Ott a községházára vitték a csavargó kisfiút, a főjegyző faggatni kezdte arról, mi a neve, hol lakik.
– Azt mondtam a főjegyző úrnak, hogy Kovács György a nevem, szüleim meghaltak, nincs senkim. Ott tartottak.
– És mit csináltál ott?
Vállat von;
– Pecsételtem.
Délelőttönként segített a községházán, futkosott a községben, idézéseket vitt. A kisbírónál lakott, ott is étkezett. Már úgy volt, hogy végleg „letelepedik” Érden, de egyszer csak meghallotta, hogy menhelyre akarják vinni.
– Szívem is fájt az otthoniakért.
Egy reggel ahelyett, hogy a községházára ment volna, elszaladt Érdről. Megint a Dunaparton mászkált, aztán földeken át és vasúti sínek mellett, végül házak közé jutott, a házak egyre nagyobbak lettek. Csak a rendőr, aki elfogta a ténfergő kisfiút, mondta meg, hogy Budapestre került.
– Hogy hívnak, fiam? – kérdezte a rendőr.
– Kovács György.
– Dehogy is Kovács György a te neved, Varga Kálmánnak hívnak.
Már mutatta is Az Est fényképét, mire Varga Kálmán bevallotta az igazi nevét.
A rendőrségen sokáig faggatták — rendőrtisztek és orvosok — arról, hogy miért tűnt el, miért bujkált. De ezekre a kérdésekre Varga mán nem tudott válaszolni. De megígérte, hogy többé nem tesz ilyet.
– Dehogy is megyek most el hazulról, hiszen nincs is iskola…”
A szerzőről
Pungor András
Pungor András újságíró, író. Szépirodalmi szövegeit többek között az Élet és Irodalom, a Kalligram és a Tiszatáj közölte. Első kötete hat novellából és egy kisregényből áll össze, melyekben tűpontos és kíméletlen pszichológiai és szociológiai érzékenységgel enged bepillantást sorsfordító határhelyzetekbe.